SAVARIA - Megyei Hatókörű Városi Múzeum

SAVARIA - Megyei Hatókörű Városi Múzeum

Villanások Ardai Ildikó életművéből

SZOMBATHELYI KÉPTÁR
Villanások Ardai Ildikó életművéből
2025. május 29. - szeptember 7.


Kiállításmegnyitó: 2025. május 29. 17.00
A képen divat, művészet, tervezés látható

Előfordulhat, hogy a mesterséges intelligencia által létrehozott tartalom helytelen.
Ardai Ildikó az a művész, aki a legtöbb textilbiennálén és -triennálén vett részt városunkban, és intézményünk, a Szombathelyi Képtár rendelkezik a legtöbb Ardai-művel hazánkban.
Ardai Ildikó textilművész a kezdetektől szoros kapcsolatot tart a népművészet és az iparművészet között. 1970-es években Erdélyben fedezte fel a székely „festékes” szőnyegeket, így vált tudatos törekvésévé a népművészeti motívumok megőrzése és újraélesztése. Munkáiban éles kontrasztot tartva kék-vörös és a barna-szürke árnyalatú alkotások képviselik ezt az irányt. Ezt megelőzően és a szombathelyi fal- és tértextil biennálékon is nagy sikerrel kiállított munkái a szizálból szőtt, illetve font reliefek voltak, mint amilyen A hét kéve.
Harmadik tárgyegyüttesét a - szinte csak rá jellemző - vesszőből font művei alkotják. A hántolatlan fűzfavesszőből font hengeres vagy kúpos objektjei a hajdani paraszti világ tárgyainak, használati eszközeinek emlékképeit idézik fel.

A kiállítás a Nemzeti Kulturális Alap Iparművészet Kollégiuma támogatásával valósul meg.


 VILLANÁSOK ARDAI ILDIKÓ ÉLETMŰVÉBŐL
 
Szövött anyag- és gobelintervezői tanulmányait lezárva Ardai Ildikó egy jelentős művészettörténeti pillanatban, 1968-ban lépett ki a budapesti Magyar Iparművészeti Főiskola kapuján. Frank János művészettörténész, az „eleven textilW” dokumentátora, a magyar textilművészet varázslatos megújulásának történetét feldolgozó könyvében a kiváló alkotóművészt és művészeti teoretikust, a kísérleti textil vezéregyéniségét, Attalai Gábort idézte: „A hatvanas évek elejétől világszerte megnövekedett az érdeklődés az önmagát megújító textilművészet iránt, amely a legdinamikusabb újításait a szőnyeg-kép, a kárpit és a téri vonatkozású textilplasztikák területén mutatta fel. A múltban a textilművészet – kivéve a primitíveket – a festészet, a grafika eszközeivel élt. A festészet alapján álló gondolkodás legkiválóbb eredményei a gobelinművészetben testesültek meg. Az új textilművészet önmaga adottságaiból, az anyag sokfajta lehetőségeiből indult el, és teremtett új, szuverén kifejezési formát. Ez az anyagelv-szemlélet számtalan meglepő és váratlan vizuális jelenség létrejöttét tette lehetővé.” Frank János a „számtalan meglepő és váratlan vizuális jelenség” alkotói, így Balázs Irén és Gecser Lujza, Szenes Zsuzsa és Szilvitzky Margit valamint kortársaik – akik között az 1980-as kiadványban érthetetlen módon Ardai Ildikó nem szerepel – törekvéseit jellemezve  leszögezte: „A textilművészek sikereinek egyik indítéka, hogy ők voltaképpen kézművesek, mesteremberek is, kapcsolatuk az anyaggal elsődleges, csaknem érzéki, olyan szoros, mint a reneszánsz, a szecesszió vagy a Bauhaus művészeié volt. Az anyag a textiltervező társszerzője: visszahat a műre, pontosabban meghálálja a sok gondot, szeretetet. … A textilesek egymástól gyökeresen eltérő technikája … már eleve kizárja a sima utánzást. Ne felejtsük el, hogy amikor 1968-ban az új textilmozgalom elindult, nem volt nagy mester: senki sem volt, akit követhettek volna a fiatalok;  amellett, hogy felfogják és megemésztik a világ művészetének legfrissebb információit, nem majmolják a külföldi példákat. Textilben a magyar iskola azt jelenti, hogy mindenki egy-egy külön iskola.”
 
Egy ilyen külön iskola Ardai Ildikó munkássága, hat évtizedet átívelő, napjainkban egyre gyarapodó életműve is. Ez az oeuvre is szervesen illeszkedik a modern magyar textilművészet – illetve a textilművészet-terminussal jelölt rendkívül összetett, sokrétű és sokágú művészeti jelenségvilág – Szombathely városa által fémjelzett, a város múzeuma, majd képtára által 1970 óta, évtizedeken át épített tradícióhoz. A szombathelyi biennálék és triennálék története összefonódott Ardai Ildikó műveinek megszületésével és bemutatásával: ha csak a művész díjainak sorát vesszük számba, akkor is láthatjuk, hogy a Fal- és Tértextil Biennálé, az Ipari Textilművészeti Biennálé, az Alkalmazott Textil Triennálé és a Textlművészeti Triennálé elismerését is megkapta az önálló művészeti programja vagy a seregszemle aktuális témájának jegyében készült, a vasi fővárosban közönség elé tárt munkáival 1974 és 2021 között – és ez bizony csaknem ötven esztendős művészeti krónika, és akkor nem szóltunk a reveláció erejével ható kőszegi önálló kiállításokról, és a kortárs magyar textilművészetet reprezentáló csoportos tárlatokon való szereplések soráról sem. Ám mindezzel csupán Ardai Ildikó művész-életrajzának az időpontokat, a helyeket, az intézményeket áttekintő adatsorát összegezhetjük, de ennél sokkal fontosabb a művészi, a művészeti törekvések lényegi jellemzőinek megjelölése, stilisztikai meghatározása, e textilművészethez kötődő és a megszokott fogalomhasználattal jelölt textilművészettől eltávolódó művészeti világ esztétikai leleményeinek, alkotói felismeréseinek, tartalmi és formai kifejezéseinek, jelentőségének megragadási kísérlete.
 
Ezen a visszatekintő, de csupán az életművet metszetszerűen felvillantó, a legfontosabb törekvéseket, alkotói irányokat csak egy-egy emblematikus művel vagy műcsoportal képviselő, Révész Tamás Ákos látványterveit követő, attraktív szombathelyi tárlaton a falakon geometrikus motívumokból építkező szövött faliszőnyegek, valamint szizál-domborművek függnek, míg a szabad térben szizálból és vesszőből font plasztikai konstrukciók állnak, illetve fekszenek a járószinten, vagy lebegnek az illuzionisztikus „ég és föld” között. Vagyis az általánosságok szintjén már az első befogadói benyomás, az összkép alapján megvonhatjuk azt a konklúziót, hogy Ardai Ildikó számára ugyanúgy fontosak a szövött és fonott, az alkalmazott és az autonóm textilművészeti műfajokhoz, műformákhoz illeszkedő munkák, mint az erőteljes plasztikai hatóerőkkel áthatott textilreliefek és tértextilek, valamint a növényi eredetű anyagokat feldolgozó, hangsúlyosan a vesszőből font és szőtt tárgyak, amelyek objektekként, installációkként jelennek meg, öltenek törékeny, ám mégis szívós, időálló testet.
 
A tradicionális faliszőnyegek keletkezési idejét és körülményeit kutatva az 1970-es évekig kell visszapillantanunk: ekkor fedezte fel Ardai Ildikó Erdélyben a székely festékes szőnyegeket, amelyek – Lackner Mónika meghatározása szerint – „…a székely textilművesség kiemelkedő tárgytípusa. A keskeny szövőszéken, festőnövényekkel színezett gyapjúfonalból, kilimtechnikával szőtt szőnyeg a női kelengye egyik legfontosabb darabja volt, melyet tárgytakaróként, asztalterítőként használtak, de megjelent templomokban úrasztalterítőként, papi pad takarójaként is. A 19. század közepén még általánosan elterjedt szőnyeg lassan, a juhtartás visszaszorulásával párhuzamosan kezdett eltűnni.” Ez az eltűnő félben lévő világ rabul ejtette Ardai Ildikót, aki  a bartóki szellem továbbélésének tanúságaként ráirányította a figyelmet erre a hallatlan értékes népművészeti kincsre, és maga is elkezdett székely festékes munkákat készíteni. Az eltérő színű, eltérő szélességű vízszintes és függőleges sávokból, és ezek elmozdítása révén ritmikus geometrikus kompozíciókká alakított szőnyegekkel végső soron a több évszázados múlt örökségét vállaló és sugárzó népművészeti ihletettségű, a hagyományos gyapjúszövés technikáját alkalmazó modern, korszerű absztrakt műveket alkotott. A székely festékes faliszőnyegek motívumkincsére és komponálásmódjára akár mint a geometrikus-absztrakt, konstruktív szellemiségű táblaképek és grafikák példatáraként is hivatkozhatunk.
 
E szombathelyi kollekció második műcsoportja a szizálból szőtt domborművek és tértextilek együttese, amelyek az 1980-as és 1990-es évek domináns textilművészeti törekvéseinek jegyeit hordozzák magukon: legfontosabb jellemzőjük talán a tér szervezésének, a tér áthatásának szándéka egy, a szobrászat anyagainak keménységével szemben álló puha anyagok megmunkálásával, s egyfajta új, korábban ismeretlen hangokat megszólaltató lágy plaszticitás atmoszférájának megteremtésével. A térszervezés mellett a formarend, a technika által csillogtatott megannyi fakturális és texturális sajátosság, és a színhasználat is a művek fogalmi szinten összpontosuló tartalmi mondandóinak tolmácsolója. Ardai Ildikó műveinek esetében a halványsárga szín a domináns, s a rusztikus felülettel interpretált, a síkban szétterülő vagy a térben zárt, esetenként megnyíló kúpokként vagy hengerekként felmagasodó kompozíciók erősen a vasi tájhoz kapcsolódnak: „1984-ben biennálé-díjat kaptam a Hét kévére is. … Így 1986-ban újra kiállíthattam a kőszegi Zwingerben… A Hét kéve mellé megszőttem a Tipit és a Szárnyat, ezzel a három darabbal betöltöttem a teret” – írja ezekről a munkákról a Hosszú történetem című értekezésében az alkotó.
 
És az életmű és a Szo9mbathelyi Képtár kollekciójának harmadik pillére az a fonott vessző tárgyegyüttes, amelynek egyik nagyszabású bemutatója 1998-ban volt a fővárosi Budapest Kiállítóteremben, s amelyről a szombathelyi textilrendezvények egyik művészettörténész-kurátora Fitz Péter állapította meg: „A vesszőfonásokból ugyanaz a következtetés, tanulság bontakozik ki Ardai egész művészetére vonatkozóan, ami a szövések kapcsán már megfogalmazódott. Az eredeti források – természet, népművészet, kézműves technikák – ismerete, végiggondolása, alkotói átformálása, megőrizve újra termelése az, ami művészete lényegét jelentik. Az eredeti funkciók az idők folyamán lassan értelmüket vesztik, mindaddig, míg új összefüggéseket nem teremt tárgyai számára, és bele nem helyezi az új idők, a jelen kontextusába.” Sövények és varsák, kasok, szárnyak, kerítőfalak, madarak és fészkek emlékképeit éleszthetik, és ezért újra csak a népművészet által megidézett tovatűnő valóságra hivatkozhatunk ezen vessző-munkák szemléléskor és befogadásakor, de a biztos szerkesztés, a tudatos és logikus konstrukció felismerésén túl egyúttal a meglepő különösségek világa is megnyílhat előttünk, amelyben a védelem, a befogadás, a túlélés, az élet káprázatos volta, csodája, gondolatkörének és érzésvilágának művészi manifesztációja összegződik. És Ardai Ildikó munkái révén ezáltal napjaink konfliktusok és tragédiák szabdalta aggasztó világjelensége is elénk tárulhat, az emberi lét reménytelennek tűnő helyzete, veszélyezettsége is felderenghet.
 
A magyar textilművészetben mindenki egy különálló iskola – idéztük Frank János művészettörténészt, és ez a konklúzió hatványozottan érvényes Ardai Ildikó munkásságára: önálló nyelvezet, eredeti megszólalás, esztétikai különállást tanúsító stílus, leleményes anyaghasználat és anyagkezelés, intenzív kifejezés karakterizálja művészetét, amelyet a természetes matériák alkalmazása, az alkotó kéz munkálkodását őrző és közvetítő kézműves kivitel, és a fantáziadús formarend avat különlegessé. A hagyomány és az újítás együttes jelenléte, egyensúlya, egysége. Ardai Ildikó műveinek átélése révén a nemes egyszerűség és a szárnyaló fantázia megnyilvánulásának, a dolgokat a mélyben vezérlő rend és a csapongó játékos szemlélet ütközésének és harmonikus összhangjának lehetünk tanúi – megilletődötten állva itt e kiállítás művei között, a múlt és a jelen metszéspontján.
 
 
 
(Elhangzott 2025. május 29-én a Szombathelyi Képtárban, a kiállítás megnyitóján.)
 
 
                                                                                                                            Wehner Tibor